Egy hatszáz emelet magas toronyház legfelső szobájában költött irodalmi téma

Már maga a cím is felvet néhány problémát. Persze itt elsősorban nem a 'mi a toronyház' kérdésre gondolok, hanem sokkal inkább a 'mi az irodalom'ra. Mert már úgy tényleg. Mi, ha nem ez. Ha nem ez, hogy most írok, és úgy írok, ahogy gondolkodom. Vagy méginkább: úgy írok, ahogy gondolkodom, bazze. Mert van néhány íróistencsászár, akik pontosan úgy írnak, mint Örkény, Kosztolányi, vagy Vörösmarty, csak azért egy jósokkal rosszabban. Ahogy a 21. század géniusza, Höre mondaná: sok idióta marha. Mert mi szükség arra, hogy újra és újra bizonyítsuk, mennyivel rosszabbak vagyunk, mi 21 századi emberek az elődöknél?! Meg főleg itt a kérdés, hogy: miben? Szerintem mindenki szuperül ír, csak éppen azt felejtik el az emberek, hogy nem a 19., nem a 20., hanem a 21. század elfajzott nemzedéke vagyunk. Így természetes, hogy ha tehetséges is egy ember, akkor sem tud úgy írni a 21 században, a 20. század nyelvével és látásával, mint valaki, aki benne élt. Ez a világ többé már nem a nosztalgikus vasárnapi unalom hangulata, nem a háború utáni pest groteszk világa, nem a tihanyi magány csöpögő romantikája. Ez a világ a pörgés. Az automata mosógépek, a dobozos kólák, az LCD tévék, az elektronikus zene, a homokosok, a nintendovík, a sikkasztó politikusok és maga a 21. század. Egy négyszázezer percenkénti fordulatszámos pörgés. A pusztuló élet abszurditása. A nosztalgia haláltánca. A nincstöbb víz és a globális felmelegedés. Az utópisztikus menekülések, a realista észlelések. Ha ebben írnánk. Talán jobbak lennénk. Mert még a sámánikus, jövőbelátó hatésfélhüvelykujjú Ady se láthatta azt, amit mi, élhette át azt, amit mi. Ő se mert még csak bele se gondolni, hogy mikor a héjanászunk tele van nekrofíliával és bestalitással, mi akkor is ugyanazt írjuk meg, mint ő... Az irodalom ez, ez ami most van, nem ami volt. Nem ami éppen most volt, vagy ami 50 év múlva lesz. Az irodalomhoz hozzátartozik minden, ami a 21, és semmi ami ennél kevesebb...